Az első vallási megbízatásunk egy esküvői kápolna volt, amelyet egy pár új életének első napjára terveztek. Második vallási megbízatásunknak teljesen ellentétes célja volt: gyászolni szeretteink elmúlását. Ez a feltevés volt a tervezés fő hajtóereje, a kettőnek teljes ellentétnek kellett lennie, természetes antagonisták voltak. Míg az előbbi az életet dicsérte, az utóbbi a halált bánta. Az ellentétek ezen játékán keresztül minden döntés megszületett: üveg kontra beton, átláthatóság kontra szilárdság, éteri vs nehéz, klasszikus arányok és látszólagos káosz, sebezhető vs elpusztíthatatlan, mulandó vs tartós…
Az ügyfél -tájékoztató meglehetősen egyszerű, szinte naiv volt: Először is, a kápolnának teljes mértékben ki kellett használnia a lenyűgöző kilátást. Másodszor, a napnak pontosan az oltárkereszt mögé kellett lemennie (persze ez évente csak kétszer lehetséges a napéjegyenlőségkor). És végül, de nem utolsó sorban a kripták első fázisát tartalmazó részt be kellett építeni a kápolnán kívül és körül. Átvitt értelemben a mauzóleum tökéletes utópisztikus szinkronban lenne a folyamatos felújítás égi ciklusával.
Két elem akadályozta a fő nézeteket: nagy fák és bőséges növényzet, valamint a szikla behemótja, amely elzárja a naplemente fő látványát. Ezen akadályok elhárítása érdekében (a gigantikus kőzet felrobbantása etikai, lelki, környezeti és igenis gazdasági okokból abszolút kizárt volt) a kápolna szintjét legalább öt méterrel fel kellett emelni. Mivel csak egzotikus és festői növényzet veszi körül ezt a szűz oázist, arra törekedtünk, hogy a lehető legkevesebb hatást gyakoroljuk a területre, az épület lábnyomát a felső szint alapterületének közel felére csökkentve.
Acapulco dombjai hatalmas gránitsziklákból állnak, amelyeket egymásra halmoztak. Tisztán mimetikus törekvésünkben keményen dolgoztunk azon, hogy a kápolna úgy nézzen ki, mint „csak egy újabb” hatalmas szikla a hegy tetején.
Esteban Suárez fényképe